·       Egy varázskard! A kölyök varázskardot csinált magának! - kiáltozta halálra váltan az egyik rémült őr.

A kétségbeejtő hírekre több tucat őr, maga a 'mindenható' uruk is megjelent a börtönszigeten, ahol egy vékony, koszos-vérmocskos ifjonc épp 2 karddal harcolt a silbakokkal.

A jobbjában tartott katana vörösen izzot, akárcsak forgatója szeme. Fiatalnak és végsőkig elszántnak tűnt.

A hozzá képest gigászi villámúrnak belesápadt kék bőre, ahogy egyre növekvő félelemmel, és az ebből születő haragvó gyűlölettel nézte, amint irtja a fogvatartóit a fogoly. Néhány szempillantás alatt döntött az ifjú további sorsa felől.

·       Halált érdemelsz, korcs! - dörögte, s megrántotta a láthatatlan pórázt, melynek nyakörve a fiú nyakában csillogot.

A rab egy mozdulat közben megdermedt. Ám nem úgy reagált, mint ahogy várták volna... nem úgy, mint sok száz alkalommal... A homlokán lévő vércsepp alakú anyajegy szeméhez hasonlóan izzani kezdett. Izmait pattanásig feszítette, ahogy a béklyó ellen küzdött. A kardját tartó keze, ha lassan is, de megmozdult.

·       Vegyétek el a katanáját! - üvöltött szolgáira a villámúr.

A fiú egy hirtelen hörgéssel a nyakörv és a nyaka közé csúsztatta a fegyverét, s feszegetni kezdte – lehetőleg úgy, hogy ne vágja el a saját torkát.

Igaz, hogy a megerőltetéstől térde kényszerült, de rabságának eszköze repedezni kezdett! A felbomló varázslat felkészületlenül érte a villáurat, mikor az visszacsapott  őrá.

A fiú vad, engesztelhetetlen, de vérfagyasztó ridegséggel guggolt, két oldalán kinyújtott karokkal, melyekben a kardjait fogta. Évtizedekig elnyomott képességei felszabadultak, vörös aurát vonva köré.

·       Hogy... hogy voltál képes erre, korcs?! - dörögte a villámúr, miután átmeneti bénultsága elmúlt.

·       A nevem, Reiden, nem korcs – vicsorogta a fiú -, hanem Kinnu! - s eddig nem tapasztalt gyorsasággal lendült neki.

Mindenkit “eltakarított” az útjából. Nem maradt más, csak a villámúr és ő.

Pont egymás ellentétei voltak. Reiden a villámok istene, és Kinnu a rabszolga. Előbbi egy hatalmas, kék bőrű, vörös hajú, agyaras monstrum. Utóbbi egy cingár, mocskos, aranyhajú, s csupán hegyes fülű kamasz. Mégis... egyvalamiben egyeztek: a kölcsönös gyűlöletben...

Kinnu rátámadt, mire a semmiből villámok csaptak le rá. Kardjait keresztbe téve védte magát. A hagyományos, egyszerű katan darabokra tört, a másik viszont még csak meg se rezdült...

ám az újabb, és újabb villámok alatt a fiú karja megingott. Hiába ragadta meg másik kezével is a markolatot, a csapások súlya alatt kiugrott a jobb válla.

Fogát összeszorítva tűrte a fájdalmat, s próbűálta másik kezével tartani fegyverét. De nem sokáig bírta, s egy villám eltalálta. Felüvöltött, s öntudatlan állapotban nyúlt az egyetlen létező menekülési módhoz: megállította, majd saját akarata szerint forgatta az idő kerekét.

Kinnu tompa fájdalomra ébredt, egy csónakban.

·       Á, hát magadhoz tértél – mondta, s inkább kijelentette, mint kérdezte a komor ábrázatú, ősz férfi.

A fiú megpróbált felülni, de a vállába éles fájdalom hasított, s inkább visszahanyatlott. - Ki vagy te?

·       Én a révész vagyok a világok között.

·       Hová viszel?

·       Az emberek világába, ahogy egykor az anyádat – válaszolta monoton készséggel.

·       Na és Reiden? Nem fog megbüntetni ezért?

·       Én a révész vagyok, a magam ura! - felelte némi indulattal. - Ahogy mostantól te is a magadé.

·       Szabad vagyok? Szabad... - motyogta, és ismét eszméletét vesztette.

A révész csupán egyszer ébresztette fel, mikor partot értek, és segítségképpen helyre rántotta Kinnumegvárta, míg az ősz férfi eltűnik, s csak akkor üvöltött fel. Belegázolt nyakig a vízbe, s gyógyítani kezdte a karját.

Haja, melyet sose vágtak le kurtára perzselődött, arca feketélett, s egyáltalán, egész teste merő heg volt. Ruháiból alig maradt valami. De kardját hibátlanul szorította végig a bal kezében.

Lassan maga elé emelte a dipla élű varázskatanát, s hozzá érintette a pengéhez a homlokát. A fegyver hűvös sárgán villant.

·       Szabadok vagyunk, Kataki, szabadok...