Emlékek

Sűrű sötétség ölel. Hideg. Borzongok, de nem a jeges közegtől. Boldog vagyok, érzem itt a helyem! Üres semmi vesz körül, nem érzek, nem látok, nem hallok. Végtelenbe nyúlóan, tér és idő nélkül. Csak én vagyok.

Hatalmas fény. Robaj. Sikoltanék, ám ez lehetetlen. Anyagtalan testben élek. Elmosódik a kép.

Fölnézek. Majd le. Nem bírom azt a… azt a fényt. Nem értem. Kerek, messze van és éget. Ám néha… néha eltűnik, és sötét lesz megint. Ilyenkor jól érzem magam. Odasétálok a vízhez. Hmm… furcsa. Sétálok. Jó sokszor eltűnt már az a fénygömb, mire megszoktam a járást. A testemet. Különösen a szemem… olyan, mint a sötét időszakokban azok a kis pontok odafönt… na, ezt is el kell neveznem majd valahogy! Körbenézek. A vulkán mellettem kitörni készül. Sűrű füst csap az ég felé.

A napok összemosódnak. Kezdek elfelejteni… mindent.

Más lényeket is felfedeztem. Furcsák, és nem túl barátságosak. Tegnap megfogtam egyet. Megettem. Azóta naponta ennem kell. Pedig nem volt jó.

  Nem tudom, mennyi idő telt el… nem számolom már. Végtelen unalomra kárhoztatva várok. Nem tudom, mire.

Fénygömb közeleg. Tűz. Felnézek. Összegyűjtöm lelkem sötétségét. Nem érzek fájdalmat.

Kellemesen fekete. Nedves kövön fekszem. Kintről halvány, vékony fénycsóva hatol be. Furcsa, ismeretlen szagokat sodor felém a szél. Kimászok. Megfordul velem a világ.

Minden új, minden más. Nyoma sincs azoknak a pikkelyes szörnyeknek. Nagy és kicsi, szőrös állatok mozognak az erdőkben. Egy furcsa fajt is felfedeztem. Olyanok, mint én… és mégsem.

Már régóta figyelem őket… érdekesek. Talpam alatt megmozdul a kő. Elvesztem egyensúlyom, lezuhanok. Kiáltok. Valaki elkapja a kezem. Összerezzenek. Még soha nem értek hozzám. Felnézek. Az egyikük húz fel. Egy férfi.

A falu befogadott. Gyógyító vagyok. Egy kis kunyhóban szállásoltak el… nagyon furcsa. De szeretem. A férfi naponta meglátogat. Jó vele beszélni. Bár még csak pár szót tudok a nyelvükön…

Holdtalan éjszaka. Kint emberek kiáltoznak, fáklyákkal jönnek. Futok. A sötétséghez folyamodok segítségért. Elrejt. Hátralépek. Beleütközök valakibe. Ijedten pördülök meg. Ő áll ott. Ránézek. Ő rám mosolyog, átölelem. Megbízom benne. Szeretem. Egy villanás. Fájdalom, melyet furcsa, hideg érzés követ az oldalamnál. Forró, nyúlós lé ömlik bőrömre. Felnyögök, amint a kés felszántja oldalam. Könny fut a szemembe. Remegve felnézek. Ő megvetően lenéz rám. Már nem ölel. Én még mindig kapaszkodom belé…

- Miért? –suttogásom hörgésbe fullad. Vér íze a számban… gyengül a szorításom. Tekintetem az övébe mélyed. Az egykor oly meleg, barna szemek most jegesen tekintenek vissza rám. Könnycsepp gördül végig arcomon. És én hagyom. Elengedem őt… a férfit, kit szerettem.

Újhold van. A szokatlanul fekete égen ezernyi csillag villog. Sok évszázadig a részük voltam… ám ma éjjel… újra testet öltök. S emlékezek. Farkasok vonyítanak. Az éjszakai állatok felkapják fejük. Emberek rohannak ki a szabadba. Ámulva néznek. Engem nem látnak. Csak a síró csillagokat.