Egy név: Ariok. Egy szétszaggatott piwapfi. Egy véres tőr. Fél tucat halott goblin. Csend. Mélysötét.

Mintha mély álomból ébredtem volna, úgy néztem körül a hatalmas csarnokban. Őseim öröklött tulajdonsága segítségével éreztem, hogy jó néhány mérföldnyi sziklából áll a csarnok menyezete. Hőlátásomnak köszönhetően jól látok a tökéletes sötétségben; a goblinok egyre halványuló kékes-vöröses izzásban fekszenek.

Lasan felállok.

Nagyobb ez a barlang, mint azt korábban gondoltam volna. A mennyezetről 80-100 láb hosszú sztalagtitok lógnak, sztalagmit párjaik hatalmas lándzsaként meredeznek az égnek. Furcsa hely. És mit keresek én itt?

Zúgó, nehéz fejjel indulok el a csarnok egyik kijárata felé. Nem tudom melyik, hova vezet, nem is foglalkozom vele. Megbotlom egy fényes tárgyban. Felveszem a porból. Egy elf kard. Lehet, hogy az enyém? Rutinos mozdulattal az övemre akasztom, és elhagyom a hatalmas csarnokot. Ahogy távolodom a legutolsó véres kűzdelem helyszínétől egyre jobban tisztul ki a fejem. Az emlékeim azonban mint a goblinok szemében kihúnyó fény, úgy távolodnak tőlem. Egyedül egy agyszívó polipfejű képe égett be emlékezetembe, ami nem akar sehogy sem távozni lelki szemeim elől.

Ahogy megyek a szűk járaton lépteim hangját elnyeli a finom por, egyre erősödő csobogást hallok. Egy föld alatti patakhoz érek. Letérdelek a partjára, belenézek. Két sötétkéken izzó szem tekint vissza rám. Megmosom kezem, arcom, iszom is egy keveset. Ismét belenézek a patak vizébe – hegyes fülek, sötét, szinte fekete bőr – egy sötételf. Próbálok koncentrálni, talán eszembe jut valami a múltamból, de akárhogy erölködöm, csak az agyszívó ocsmány képét látom.

Megrázom fejem, hogy elmúljon a látomás, rugalmas ugrással a patak túlsó oldalára ugrom, és tovább indulok az egyik sötét járatban.

A járat egyszer csak emelkedni kezd órák, vagy napok múltával érzem, hogy egyre közelebb kerülök a felszínhez. Tudom, hogy el kellene kerülnöm a felső világot, de mivel családom már biztos halottnak hisz, vissza nem mehetek – bár azt sem tudom, hogy hol van az a vissza - ; mélysötétben pedig egyszer biztos, hogy találkoznék valami olyan szörnyűséggel, amit egyedül nem tudnék legyőzni, inkább az ismeretlen felszínt választom.

Ahogy közeledek az új, idegen világhoz, egyre több a barlangban is a fény. Most már infralátás nélkül is jól látok. Újabb órák elteltével elérem a barlang bejáratát. Új illatok csapják meg az orromat, új hangok, neszek lépnek az eddig jól megszokott barlang tompa hangjai helyére, hűvös szellő lengedez.

Egy másik világba jutottam. Itt is csak egy kicsit van világosabb, mint mélysötét odújaiban, felnézek az égre, a fényes pontok, mint ezernyi apró tű hasítanak szemembe. Kipislogom szememből az enyhe fájdalmat, és elindulok lefelé a hegyről. Egy vadász lépteivel haladok. Apróbb állatok neszezésén kívül nem töri meg semmi az este (ahogy később megtudtam így hívják) csendjét.

A hegyről lefelé először kisebb fák, később egész erdők váltják fel a rideg sziklákat. Az erdő egyik sűrűbb részén megfelelő helyet találok hogy egy kicsit lepihenjek, egyek egy kis szárított kenyeret a csomagomból. Aludni nem tudok, így meditálok egy kicsit.